흑백 [hükpek]: fekete és fehér; helyes és helytelen; jó és rossz; stb | 1 475 | kikwang, dongwoon, doojoon | romantikus dráma | pg-13
흑백
Azt
mondják, mindenkinek van egy Sorsa. Ami elég nagy szívás, ha az ember
feltehetőleg meleg, és az a Sorsa, hogy találkozzon egy jóképű férfival – a
pszichológusával. Én azt mondom neked, hogy a Sors hülyeség. Nem létezik. Vagy
ha igen, akkor a Sorsot megtagadja tőlünk Isten, mert mi melegek vagyunk. Mert
az én Sorsom az, hogy heti egy órában, csak nézem és bámulom: próbálom fölfogni
minden egyes kis apró részletet belőle, a rejtélyes énjéből. Gondolatban millió
költői képet festek róla, metaforákat gyűjtök a nagy orráról, a feketekeretes
szemüvegéről, szóképeket faragok a száznyolcvan centijéből, az üres színű
fehérből, ami mindig rajta lobog.
Igen,
jól hallod drága olvasó. Ez az ember, aki történetesen Lee Gikwang, nemhogy
pszichiátriai eset, hanem még unalmában a legnagyobb szenvedélyét csinálja:
költ. Egész napjában nem csinál semmit, csak fekszik, álmodozik, zenét hallgat,
és verseket ír. Hogy ez mire jó neki, maga se tudja. De mindig felveszi a
fekete zokniját, lábait ide-óda lóbálja, a fekete nadrág fölé fekete póló
kerül, a fekete póló alá télen pedig egy fekete trikó, mert fázós. Ostobaság,
mi? Pedig nem az.
Te nem
érted. Mert azt mondod, normális vagy, de nekem az normális, amit én csinálok.
Nem, ez is ostobaság. A véleményem az, hogy azok a normális dolgok, amik nem
normálisak. Szóval ezt te nem értheted. Mert ez tényleg más dolog.
Most ott
vagyok a pszichológusom előtt. Előre-hátra dülöngélek a nemrég szobába
helyezett ócska, ugyanakkor kényelmes hintaszékben. Magamba vagyok révedve, és
fekete pólót hordok, fekete nadrággal, fekete cipővel, fekete nyakékkel, fekete
zoknival. A csuklómon egy fekete csuklópánt, alatta viszont vörös, alvadt véres
csík. Érzem, amint meghúzódik. Nagyon fáj, és a legszívesebben felsikoltanék. A
fekete kabátom a fehér ruhaakasztón. A fekete érzelmeim a belső szerveim
elhagyatott helyén, vagy az agyam valahol egyik eltaposott zegzugában.
Kétségbeejtő hely ez – ez volt a legelső gondolatom,
mikor az egyik legjobb barátom, Yoon Doojoon idehurcolt a másik barátjához, a
nála egy centiméterrel nagyobb Son Dongwoonhoz. Már akkor is fehér volt minden.
Változatlanul fehér, képekben láttam csak a szint. Sehol egy fekete, csak én
voltam az, egy fekete pacák, egy folt abban a helyiségben.
Szeretem
centikben mérni az embert, mert megnyugtató. Viszonyítani a feketét a fehérhez,
a vízszintes késmélyedést a függőlegeshez. Szeretem a matekot, mert ott minden
negatív lehet. De várj, minek is mondom mindezt, mikor te úgysem értesz? Te
hiszel az igazi Sorsban, hiszel a fehérben, és valamennyire úgy is hiszel a
saját Istenedben. Az ellentétekben nem, és a feketében sem.
Dongwoon
most leül az asztalához. Ki van írva a neve. Ez újdonság, mert az fekete. És
egy kaktusz van itt, ez még nem volt tavaly. Ha feltekintek, a plafon égszínű,
és feketék a madarak velem szemben, a falon. Ez sem volt itt. Tavaly minden
tényleg fehér volt.
̶
Hogy
vagy Gikwang? – Tegeződünk, mert Dongwoon úgy gondolja, hogy ostobaság, hogy
egy pszichológus és páciens között csak munkakapcsolat van. Válaszul csak bólintok.
Ő csak mosolyog, szeretetteljesen.
Még
mindig magamba révedek.
El
kell mondanom valamit neked, drága olvasó. Szerettem őt. A kezdetektől fogva.
Nem akartam normális lenni, a kezdetektől fogva. Szeretem őt, már egy éve. Nem
tudom neked elmondani, hogy mennyire, vagy, hogy hogyan. Nem biztos, hogy
megérted. Nem tudom, lehet, hogy ellene vagy az egésznek. Mármint annak, hogy
egy férfi férfit szerethessen. Lehetséges, ugye? Pedig elhiheted, hogy
szerelmes vagyok belé, még akkor is, ha nem hiszel nekem.
Megtanultam
elrévedni. Másnak a szemében, az emlékekbe, a fal érdektelen pontjában, a
feketében. Elrévedni könnyű, hiszen csak létezel. Most is csak létezem,
gondolkodom, mi legyen. Az elrévedésben vannak jó dolgok. Például titkon
visszanézhetsz rá, arra, akit szeretsz. És a révedésed sosem önmagad, csak egy
képed. A révedésed, az a létezésed.
Azt
kérded, mi szép van a doktoromban? Mert ő néha révedt, és ha nagyon, akkor sem
csak létezett. Ő mindig élt. Élt a gondolataiban, élt az érdektelen falban, élt
az emlékeiben. Érted ez milyen dolog? A depresszió egy tág fogalom. Te azt
mondod, hogy „depis vagyok”, miközben csak végtelenül szomorú, bár őszintén?
Magad sem tudod miért. Közben nem hordasz feketét, nem zárkózol be, nem zársz
ki mindenkit. Az igazság az, hogy mindig hívnak. Nem tudom én, hogy mi, vagy
ki, de valami, vagy valaki mindig hív. Közben pedig szépnek látod az életed.
Azt kérdezed, én depressziós vagyok? Ó, igen, az vagyok. Engem senki sem hív.
Én csak magam vagyok, és csak őt látom. Ő viszont színes, velem ellentétben. Én
csak fekete vagyok.
̶
Most
vagy itt egy éve – levakarhatatlan mosoly játszadozik ajkain. Ő mindig így
viselkedik, mindegyik páciensével. Végigsimít a hajukon, mintha gyerekek
lennének. Pedig csak felnőtteket kúrál ki a depressziójukból. De valaki csak a
szomorúsággal érkezik. – És még van bő egy óránk. Mit akarsz csinálni?
Befejezem
az elrévedést. Figyelek az utolsó szavaira. Hogy mit akarok csinálni? Őszintén?
A karjaiba menekülni. Hogy mit akarok még csinálni? Telesírni a mellkasát. Hogy
mit akarok még? A kezét fogni, őszintén rámosolyogni. Élni akarok.
El
akarom mondani neked, hogy miért vagyok ilyen, amilyen. Azt akarom, hogy tudd,
hogyan érzek. Azt akarom, hogy belém ivódj, láss mindent, amit én. Azt akarom,
hogy sírj a fájdalomtól, amit valójában azon a napon éreztem legelőször. Most
is érzem, de most már enyhébb. Egy kicsit másabb, azonban nem múlik. Azt
akarom, hogy csak egy pillanatra is, de belém ivódj. Akarnám, mégsem mondhatom.
Kérdezheted Dongwoontól: a páciensed miért depressziós? Kérdezd csak,
megengedem. Ő sem tudja.
Azért
nem, mert ha tudná, lenne rá gyógymód. Nem akarok gyógymódot, mert hiszek
abban, ő a legtökéletesebb gyógymód, akit ismerek, és aki, vagy ami nekem kell.
̶
Szóval
nem válaszolsz. – Kicsit mintha csalódott lenne. – Jól van, beszéljünk.
Én
nem beszélek, ő azonban igen. Felcsillannak a szemeim, és ezt ő is látja.
Látja, hogy figyelek, koncentrálok, csak éppen nem mosolygok. Hallgatom az
életét, hogy mik történtek vele. Felsorolni lehetetlen, de azért hadd említsek
párat neked. Például, gondoltad volna, hogy leejtette egyszer is a poharat az
asztalról, és az eltörött? Gondoltad volna? Nahát, ez érdekes. Én sohasem
gondoltam volna rá. Son Dongwoon tökéletes, épp ez az. Néha kérdez, de nem
válaszolok.
Rögvest
eltelik az egy óra. Hamarabb, mint máskor. Annyi mindent mond, azonban, mikor
nekiállunk búcsúzkodni, megkérdőjelezem, vajh’ mind igaz volt-e, amit mondott?
Mi van, ha mind csak üres szavak?
Mikor
kilépek, Doojoon áll a kocsival. Nem mosolygok, csak ráköszönök. Egyből az a
kérdése, hogy majd jövő héten is jövök-e Dongwoonhoz.
̶
Jövő
héten szabadságra megy.
̶
Hiányozni
fog, ugye?
Csak
bólintok. Habár a barátaim tudják, hogy meleg vagyok (és biztos vagyok benne,
hogy Dongwoon is tudja), Doojoon van vele egyedül tisztában, hogy nekem mennyit
is számít Dongwoon. Furcsamód, benne megbízok, és tudom, hogy nem is fogja a
pszichológusomnak elmondani. Ezért hálás vagyok.
̶
Mit
tennél akkor – a kocsija undorító módon felköhög, szennyezi a levegőt –, ha
beülnénk egy kávézóba?
̶
Nem!
– ellenkezek rögtön. – Vigyél haza!
Sóhajt.
Fáradt már ehhez, jól tudom. És te, olvasó? Voltál már fáradt az emberek
hülyeségeihez? Doojoon szerint a depresszió hülyeség. Nem hisz a pszichiátriában,
és nem hisz a pszichológiában. Szerinte nem léteznek mentális zavarok.
̶
De
mit tennél akkor, ha kávéznánk?
̶
Természetesen
ellopnám a kocsid.
̶
De
nem tudsz vezetni.
̶
Tudtom
nélkül öngyilkos leszek.
̶
De
nem halhatsz meg.
̶
Miért
nem?
̶
Mert
még nem ölelted meg.
A
szócsatánk után elszégyellem magam. Igaza van. Furcsamód depressziósnak lenned,
ha a hétből csak egyetlenegy órát szeretsz, amit vele töltesz el, csak vele,
zárt falak között. A fehér és a fekete. A rossz és a jó. A helyes és a
helytelen. Őrület az egész.
̶
Szerinted
elcseszett vagyok, ugye? – A homlokomat vakarom. Egy pattanás van hajam
kezdeténél. Még eltakarható, de majd ha hazaérek, orvosolom.
̶
Nem.
Csak Dongwoon szerint depressziós vagy, és szeretethiányos.
̶
Te
megölelnél egy depressziós és szeretethiányos embert? – A szavak bennakadnak.
Legurulnak a nyelvén, a nyelőcsövén. – Na látod. Erről beszéltem. Ő más.
̶
Mégis
miben más?
̶
Fehéret
hord.
̶
Lehet,
hogy belül fekete. – Nem volt igaz, amit gondoltam Doojoonról. Nem is voltak
szavak se a nyelvén, se a nyelőcsövén. Utálom. – És mi van, ha én sem vagyok
színes? Mi van, ha csak sárga vagyok? Vagy, ha szürke?
̶
Zöldségeket
beszélsz.
̶
Ő
nem tökéletes.
Hatásszünet.
A következő felvonása a beszélgetésünknek a kávézó egyik fekete bugyrában
történik. Kinézek az ablakon, Doojoon pedig engem fürkész. Néha a fejét csóválja,
mert szerinte nem normális, amit csinálok. Előttem egy feketekávé, őelőtte
pedig zöldtea. Alig várom, hogy kihűljön végre valahára, és minél hamarabb
leléphessek.
̶
Te
tudod milyen halottnak lenni?
̶
És
te tudod milyen nézni a halott barátodat? – Azt kívánom, a nyelvem bár ebben a
pillanatban hátracsúszna. Azt kívánom, bárcsak megtörténne. De a lehunyt
pislogóim mögül, még mindig látom azt az embert, aki az előbb sárgának nevezte
magát.
̶
Arra
gondoltam, holnap talán együtt tölthetnénk az estét. Tudod.
Nem
válaszolok, kinézek az ablakon, az üvegen át. Visszarepülnék a rendelőbe, és
valóban megölelném Dongwoont. Talán azért, mert nem akarok többé halott lenni,
ahogyan Doojoon nevezett, vagy ahogyan én magamat. Át akarom ölelni, hogy soha
ne érezzek fájdalmat. Belé akarok ivódni.
Önzőnek
tartasz, ugye? Egy igazi szörnyetegnek. Pedig csak élni akarok. Tényleg élni akarok...
Szia!
VálaszTörlésMásodjára állok neki írni, mert az első megjegyzés-panelt (vagy nem tudom, minek mondjam ezt) bezártam. ^^" (Tipikus én... ._.) Tehát... remélem sikerül megint összeszedni a gondolataimat, és nem hagyok ki semmit... :"D
Először is, elnézést kérek, amiért ilyen későn reagálok - már jó ideje, körülbelül három-négy napja észrevettem, hogy publikáltál egy új történetet, de csak most volt energiám elolvasni. ><"
Hűűű... hát nem is tudom, mit mondjak.
Azt hiszem, már maga a cím is megfogott (tanultam egy új koreai kifejezést, hihi ^.^). Mindig is közelebb álltak hozzám az elvontabb, gondolkodtatóbb történetek. Az ellentétek pedig annyira különös, picit misztikus aurát biztosít - én személy szerint szeretem az ellentétek, valamint a szimmetrikus dolgokhoz is különösen vonzódom (és nem vagyok Halálisten fia a Soul Eaterből :"D).
Tehát, immár feltüzelve olvastam tovább. Aztán, még bele sem kezdtem magába a történetbe, újabb külön öröm ért. "Lélekelemző". Az ilyen műfajt még az elvont dolgoknál is jobban szeretem - mert bár a kettő gyakorta jár együtt, G-Dragon Coup D'etat klipjében sincsen semmi lélekelemzés, mégis elvont...
Szóval, nagy reményekkel vetettem bele magamat a történetbe. És húha... Keresem a megfelelő szavakat.
Annyira... szívhez szóló lett. Legalábbis engem nagyon megérintett. Talán azért, mert én sem vagyok teljes "normális"... vagyis, inkább egyénien vagyok normális, és egészen máshogy gondolkodom, mint az emberek... ._. Tele volt emóciókkal, gondolatokkal, magánnyal, szomorúsággal, szeretni vágyással, s hogy közben az olvasókat is megszólította... Ilyesmivel még sosem találkoztam, de az én szememben még inkább megnyerővé tette a művet.~
Ismerős érzéseket írtál le, bár volt köztük pár számomra nagyon újszerű is. Egyedül lenni. Ezt pontosan tudom, milyen. Depressziósnak lenni. Tudom, milyen, mikor teljesen magába fordul az ember, ültem már tanórákon fekete nagy pulcsiban, arcba húzott kapucnival (illetve csak akartam, mert folyton megszóltak miatta :P), volt, hogy egész nap nem szóltam senkihez, s hozzám sem szólt senki, csak voltam, és a többiek is csak voltak körülöttem... ._.
Viszont GiKwang érzései DongWoon iránt... Na, ilyesmit még sosem éltem át. Még sosem éreztem olyasmit, miszerint én teljesen fekete lennék, körülöttem is minden és mindenki teljesen fekete lenne, és hirtelen feltűnne egy személy, egyetlen fehér foltként...~ De olyan szépen ábrázoltad, hogy teljesen bele tudtam élni magamat!
A végén pedig... A beszélgetés DooJonnal. Elgondolkodtatott, hogy egy ilyen kapcsolatban én melyikük lennék. Azt hiszem, nem jutottam eredményre.
A lezárása tetszett, hatásos volt nagyon. GiKwang élni akar, közben hibáztatja magát ezért, csak szeretni szeretne, de nem mer...
Ahh, nagyon megérintett!
Bánom, hogy nincsen folytatása, de örülök neki, hogy ennyit is megosztottál velünk~
Még egyszer bocsánat a késői hozzászólásért. :/ ~.~
Remélem elmondtam és összeszedtem mindent, amit akartam... Na mindegy, most ennyit sikerült. :"D
Továbbra is éberen várom a történeteidet!
Flóra
Ú-R-I-S-T-E-N-!
VálaszTörlésKöszönöm szépen ezt az orbitálisan hosszú kommentet, egy igazi aranybánya veszett el az olvasó kedves és jószívű (na meg persze adakozó) személyiségében! ;;; Mindjárt idebőgök, annyira boldog vagyok, tekintve, hogy erre a ficre (?) nem érkezett eddig sok vélemény (tekintve egy pár sorosnak, aminek úgyszint megörültem, de amaz nem volt számomra nagy meglepetésXD).
Ó, nem annyira érdekel, hogy későn írtál. Írtál, és egy írónak ez a lényeg! Hogy később, az már nem számít. Elolvastad, és eszméletlenül hálás vagyok neked ezért!
Szóval: G-Dragon Cup D'etat c. klipje igen, egyet kell értenem: elvont volt, és az egyik kedvenc GD mvm, még máig is.^^ Na meg persze, a hozzá tartozó szám is tökéletes.
Hű. Hát mit is mondjaka véleményedre. Ez a "belevonjuk az olvasókat" cuccli volt más könyvekben is, igaz, ott nem volt gyakori olvasó-megszólítás. Ebben a történetben meg így jött ki... ^^
Hüm, az egyedüllétet magam is tökéletesen is jól ismerem. Sokszor, ha boldog vagyok, akkor is csak létezem, és nem élek, ha lehet így fogalmazni^^" Meg hangulatzavaros vagyok állítólag (egyik pillanatban ilyen, másikban olyan). A gondolataidhoz még annyit, hogy én is sokszor egyedien gondolkozom. Mondjunk rám sok ember mondja, hogy "furcsa" vagyok.
A Dongwoon iránt érzései valóban érdekesek, és furcsa rádöbbennem, hogy az adott személy iránt ezt érzem, pedig nem is annyira szerelem-feelingű a dolog, de néha úgy látszódik.XD
Milyen furcsa, mert (kigondoltavolna) Doojoon személyisége a kedvencem.XDDDDDDDDDDDDDD Nem tudom miért, lehet, hogy csak a ficben található személyisége miatt, vagy csak alapjába véve mivel ultimate biasom, ezért elfogultabb vagyok vele szemben.
Örülök neki, hogy mennyi mindent észrevettél (amin még én sem gondolkoztam el......), és ennyire átjött~ Köszönöm szépen a véleményedet, azt, hogy olvasol, annak ellenére, hogy kicsit később olvastad el! Az író minden egyes olvasót szeret, aki lájkol, azt is, de főképpen azt, aki véleményezik! Eszméletlenül hálás vagyok, hogy írtál!^^
Köszönöm szépen ezt a kommentedet is, igazi meglepetés volt számomra;;