VIGYÉL MAGADDAL MINDENT, AMIT ITT HAGYTÁL / 가져가

Cím: Vigyél magaddal mindent, amit itt hagytál

Szereplők: a lány (vagyis Te), a férfi (noha én Lee Gikwangot képzeltem a sorok közé, megnevezve viszont nincs)

Műfaj: dráma

Besorolás: PG-16

Figyelmeztetés: szereplő halála

Szavak száma: 5×100+1 („epilógus ”: +6)

Tartalom: Nem nagyon akarok elárulni semmit, csupán annyit, hogy egy pár szavas kis szerelmi történet.

Írói megjegyzés: Kicsit talán kesze-kusza, nehezen értelmezhető, de remélem elnyeri az Olvasók tetszését. A mű alapját a BEAST 가져가 c. száma ihlette. Véleményeket, épító jellegű kritikákat, mely se nem pozitív, se nem negatív, szívesen fogadok. 

VIGYÉL MAGADDAL MINDENT, AMIT ITT HAGYTÁL

„Vigyél magaddal…”

Ez áll az égkékszínű bilétán, a dobozon, amit gondosan nyitok ki előtted. Mosolyogsz; végre a kezeim közé kerülhet a karácsonyi ajándékod, majd kinyitom a csinos, négyzetformájú dobozt. Abban nincs sok minden, csak pár fénykép, és egy kis boríték. Felnyitom azt, Rád nézek (a mosolygós barna szemek gazdájára, aki fokozatosan eltűnik), és magamban olvasom a tollal írt sorokat. A fülemig érő somolygás lassacskán lelohad az arcomról, és amint Téged kereslek a tekintetemmel, már kezdesz elveszni előlem; egy látomássá válsz, mely soha nem akar majd újból megjelenni a későbbiekben. Azért utánad nyúlok, hogy ne menj, de egyre csak halványodsz és…

…vissza, az emlékeinkbe tűnsz. Színes képkockák sűrűsödnek össze, több együtt töltött száz nap, nappal és éjszaka gyűrődik össze csupán néhány pillanattá: ahogyan hazakísértelek, elkísértelek vásárolni, a nevedet egy beborult októberi reggelen a füledbe suttogtam. Amikor meghívtalak, végigsimítottam könnyekkel áztatott arcodon, mert sírtál, és amikor magamhoz vontam a meztelen testedet, mert nem akartam, hogy elmenj. Mikor a boldogságunkat megpecsételtük, de már nem tudom mivel, és mikor felpofoztál, majd dühösen megcsókoltál; és aztán az ágyunkban kötöttünk ki, és én bántottalak, és aztán ott voltunk mi, de az a „mi”, amik nem akkor voltunk, hanem azelőtt, és emlékszem, megtébolyodtam. És én meg még…

…ott álltam és vártam rád, de te csak azt mondtad menjek, és összepakoltál (de nem magadnak, hanem nekem); emlékszem, mert őrült voltam, mert most itt van a kék doboz, amit búcsúzásunk előtt nekem adtál, és azt szorongatom ebben a dohos szagú, zárt helyiségben, mert erre kárhozattál.

-  Menj el – sziszegted napokkal és napokkal ezelőtt, majd dühödten visszarángattalak a szobába, mert őrült voltál, mert őrült voltam/vagyok. De te csak kierőszakoltad magadat a szorításomból, pedig én a szívembe szerettelek volna szorítani, a lehető legerősebben, hogy soha ne szabadulj onnan. – Őrült vagy – a szavaid dühösek voltak. – Vigyél magaddal mindent, amit itt hagytál.

De…

…én utána csak álltam és vártam, mert azt akartam, hogy utána is megölelj, hogy tépj darabokra, szaggass ezerfélére, hogy fojts meg a szereteteddel, de én még mindig vártam/várok, mert elvesztettem az időérzékemet. Vártam, hogy megölelj, de én csak álltam ott, a késsel a kezemben, és vártam, hogy az összes csepp sötétvörös testnedv a padlót is ugyanilyen színűre pettyezze. De csak vártam, vártam és vártam, aztán jött a rendőrség, a mentő, de akkor már késő volt, és akkor rájöttem és zokogtam, mert nem akartalak bántani, csak azt szerettem volna, ha megfojtanál a szereteteddel.

És most itt vagyok, mert azt mondták, hogy…

…én okoztam a gyilkosságot és a balesetet, de én semmire sem emlékszem, csak arra, hogy szeretni akartalak, úgy, mint még soha senki más. Nem akartam, hogy azé a férfié legyél, én csak magamnak szerettelek volna tudni.

Rád gondolok, arra, hogy vajon mit tehettem, hogy azt mondtad „vigyél el magaddal mindent, amit itt hagytál”, hát én el akartalak vinni magammal. Ez nem gyilkosság, és nem is baleset, ez csak a tettem a kérésedre, hogy vigyek el mindent.

De még mindig érzem az illatod, a vér bódító szagát, pedig most itt ülök a földön ebben a dohos cellában. Mindenki azt mondja, hogy…

…megöl(el)telek.

[de te kérted, hogy vigyelek magammal]