JIMIN ㅡ A KAKTUSZ

a kaktusz | 1 315 | jimin; jungkook [bangtan]; hana [oc] | dráma | pg-13

A KAKTUSZ

Már megismerkedésük első pillanatában gyűlölték egymást.

Debütálás utáni ötödik évben voltak. Amilyen lassan telt az idő, olyan lassan – vagy gyorsan? – változott Park Jimin hangulata. A hét tagú csapat legmosolygósabb, imádnivaló, folyamatosan izmokat mutogató tagja mára már egy kicsit elsápadt a fáradtságtól, mintha jelentősen boldogtalanabb lett volna; a mosoly már csak a színpad előtt vált igazivá. A napokat rendszerint végig aludta (ha nem volt más egyéb dolguk), az íz-világoktól pedig irtózott. A folyton mosolygós Jimin egészen mogorva lett, mindenki felé távolságtartó, mély apátiát jelzett az ismeretleneknek. A barátai és a családja volt a mindene. Számára ez épp elegendő volt.

Éppen ezért, mindig morgott, mikor feltűnt Jungkook egyik barátja. A bekaktuszosodott Jiminnel ellentétben, a fiatal hölgyemény maga volt a hol erre, hol arra hajladozó virágszál. Ha megjelent, mindig vigyorgott és mosolygott; mindig körbetáncolta a szobákat; mindig gyorsan jött, majd gyorsan távozott; piszkos vicceket mesélt, meg gonosz királynőkről és meseszép parasztlánykákról. Ha tovább maradt, kellemes illata mindig órákig maradt a fiúkkal, minden egyes szobában. Néha elhagyott egy-egy hajtincset is, mert beakadt a táncolás közben néhány komisz zegzugba, de ez senkit sem érdekelt igazán, hiszen így még távozása után is mesélt.

Jungkook is mesélt. Mesélte, hogy ez a lány, Kim Hana, valójában egykor valakije volt, de mára már csak barátok. Jimin, mikor meghallotta, elborzadt. Randiztak? – kérdezte magától, de aztán megcsóválta fejét, felvette mogorva maszkját. Mire az egyik tag – Jimin már nem emlékezett, hogy ki volt a kérdező –, megkérdőjelezte hollétét, azt, hogy mennyire bízhatnak benne. Mint kiderült, Jungkook azért szerette volna bemutatni csapattársainak, mert ennek a lánynak senkije se volt. Még a családja is kitagadta, mert virágokról mesélt. Morgó Jiminné vált Park Jimin a szemöldökét vonogatta, de mivel mindegyik társa igent mondott erre a felettébb különös találkozásra, ezért mit mondhatott volna ő? Persze, hogy beleegyezett!

A találkozásuk időpontja egy júliusi napra esett, mikorra már az idő éppannyira felvette Morgó Jimin hangulatállapotát. Esett is az eső egy kicsit, de Jimin hangulatát nem mosta el sehogyan sem. Aztán pillangók röpködtek, csupa fehér pillangó, boldogságot, betegségmentességet üdvözölve, de Jimin még ezeknek sem örült igazán. Kim Hanának végképp nem örült – hogyan is örült volna?

Mosolygós szemeivel egyszerre kutatta és kutatta mind a hét szempárt. Jungkook odafutott hozzá, megölelte, majd eltávolodott tőle, érdeklődött hogyléte felől. A lány mindenre igennel felelt, vagy vidám gondolatokkal. Már a nap is sütött, de Park Jimin még mindig Morgó Jimin volt. Morgó Jimin mérte fel utoljára a lányt, és a legnagyobb meglepetésére, még ma is emlékezett szellőzős ruhájára. A mai napon is a legszívesebben odaszaladt volna hozzá, hogy neki adja a kabátját, vagy éppen annak a felét; hogy saruját egy bakancsra cserélhesse. Aztán, mikor a lány édes palacsintát, ezerféle ételt kínált fel neki, ez a gondolata tovaszállt, de valahol még mindig mélyen az agyában volt.

Morgó Jimin azzal győzködte magát, hogy nem szimpatikus neki Hana; nem szép; nem elég alacsony; nem elég édes; nagyképű; túl hiperaktív; túl sokat mosolyog; és effélék. Morgó Jiminnek nem tetszett. Gyűlölte. És tudta, hogy a lány is gyűlölte őt, a kezdetektől fogva, hiszen találkozásuk körülbelül tízedik percében hozzászólt, mikor Morgó Jimin egy szót sem szólt hozzá, csak a tojáslikőrt szopogatta:

-   Épp olyan vagy, mint a kaktusz.

Jimin sértésként vette ezt a mondatot (hogy is vehette volna?), a tojáslikőrt egyből lehúzta a torkán, az ételt is hátrébb tolta. A fiúk meglepődtek, Hana végképp meglepődött. Gyorsan ki akarta magát javítani, de Park Jimin nem adta meg ezt a lehetőséget, inkább elment a saját szobájába, és magára zárta az ajtót. Hana hiába akart utána kapni, nem tudott, nem mert – hiszen Jimin volt a kaktusz.

Innentől kezdve a kisebb találkozások Jimin és Hana között nagyobb szócsatákból álltak. Jimin személyiségével ellentétben, természetellenesen viselkedett. Visszaszívhatatlan sértegetéseket vágott Hana fejéhez:

–   Téged azért neveztek el Hanának, mert mindig mindenben első akartál lenni, ugye? Itt is, ugye? A beszédben, a mosolygásban, az öltözködésben. Ne is tagadd, tudom, hogy mindegyik barátom oldalán első akarsz lenni – itt gonosz módon, gunyorosan elmosolyodott. Hana csak percekkel, vagy órákkal később reagált, egy halovány mosoly kíséretében, szendén:

–  Te meg még mindig olyan vagy, mint a kaktusz.

Morgó Jimin majd felrobbant a dühtől. Kaktusz, kaktusz, micsoda badarság!

–  A barátaim micsodák? Pitypangok, rózsácskák? Ostoba szegfűk? Bánatos liliomok?

Hana most is mosolygott. A fejét rázta, ezzel jelezve, hogy Jimin nem értheti. Hogyan is érthetné? Mivel Hana nem válaszolt, Jimin dühből megdobta egy salátacafattal. A lány erre visszadobta, és ez a kajacsata ment egészen addig, ameddig a csapat pitypangja fel nem tűnt, és el nem kurjantotta magát. Namjoon a fejét csóválta, mindeközben mosolygott és pakolt. Seokjint, Hoseokot, és a többieket is hívta, hogy segítsenek takarítani. Jimin nem segített, ehelyett inkább elment, megint a szobájába zárkózott. Hana utána akart nyúlni, bocsánatot kérni, mert kaktusznak hívja, elmagyarázni, miért is kaktusz ő, Jimin.

Tehát így teltek a napok. Jimin továbbra sem akarta bevallani magának Hana szépséges mosolyát, alakját, öltözködését. Irigykedett, mikor mindegyik tag karján végigsimított, vagy a combjukra csapott. Féltékeny volt, mikor Hoseok haját őrült módon becopfozta. Féltékeny volt akkor is, mikor Jungkook minden egyes találkozásnál megölelte. Jiminhez eddig hozzá sem ért. Nem ölelte meg egyszer sem. Mindig azt mondta, ő a kaktusz. Soha nem beszéltek egymással igazán. Gyűlölte őt, mert így hívta. Gyűlölte, mert őt, Jimint, nem tudta szeretni.

A találkozások egyre ritkábbak lettek. Már egyre ritkábban hallotta a kaktusz szót. Egyre kevesebb hajszál maradt a zegzugokban, egyre kevesebb virágmesét hallott. Kihagyások történtek. Hana kihagyott egy napot, majd kettőt, később hetek lettek belőle. Senki nem tudta, hogy mi történt vele, még Jungkook sem tudta elérni. Jimin akárhogyan is kérdezgette csapattársait, nem tudott meg semmit Hanáról – akit egyszerre gyűlölt és szeretett. Aki mindig azt mondogatta, hogy kaktusz.

Jimin már nem morgó volt, hanem kétségbeesett. Kétségbeesett Jimin nem tudott aludni. Kétségbeesett Jimin mindig gondolkozott, a színpadon is már megjátszotta a mosolyokat. Egyre inkább közeledett a születésnapja, és még mindig semmi. Hana nem jött, nem lépett be az ajtón, már nem is mondta, hogy Jimin a kaktusz.

Aztán elérkezett a születésnapja is. Félkómás nap volt ez, sápadt az esőtől. Már a fejéből is majdhogynem kiverte Hanát, a szülinapját annál inkább. Olyan nap, mint a többi – gondolta magában délután öt óra körül, mikor nem történt semmi érdemleges. Este viszont csomag érkezett, Kétségbeesett Jiminnek címezve. A csomagot Jungkook vitte be a szobájába, és egy ideig még az ajtófélfának támaszkodva állt, és Kétségbeesett Jimin orcáját nézegette.

Jimin szája tátva maradt a meglepettségtől, mikor kibontotta a csomagot, és szeme elé került egy kaktusz. Már innen tudta, hogy ki volt a küldött. Egyedül Hana mondta rá, hogy ő a kaktusz. Senki más, csak Hana.

Jimin kaktusza tele volt tüskékkel. Gyönyörűségesen zöld volt, és minden egyes kiálló részében – a tüskékben – magát látta. A cserépre ragasztva egy papírt pillantott meg. Jungkookra vetett egy pillantást, akinek Hanát köszönheti.

–  Tudtad, ugye?

–  Hogy haldoklik? – Jungkook a plafonra meresztette a tekintetét. – Igen… mi… mind tudtuk.

Jimin egy erőltetett halovány mosollyal fogadta Jungkook válaszát. Mit tudott volna rá mondani? Kétségbeesetten rossz lett volna, hiszen tudta, érezte, hogy Hana föntről őt nézte. Esetleg morogva? Nem, nem tehette ezt azzal a lánnyal, aki mindig kaktusznak hívta őt. Azért fogadta mosolyogva, mert Hana mindig, mindig mosolygott, vagy vigyorgott. Persze, fájt neki. Hogyne fájt volna?

Jimin végre elolvasta az üzenetet, ami a cserépre volt rögzítve. Igyekezett nem elsírni magát azért, hogy elkésett. Igyekezett nem felsírni. Tartania kellett magát a legboldogabb, legmosolygósabb pozícióhoz.

„Kaktusz Jiminnek. Mert te nem egy kaktusz vagy, hanem a kaktusz. Ami folyamatosan virágzik, mégis, ha hozzáér az ember, megszúrja őt. Miért ilyen nehéz a kaktusz közelében maradni? Miért nem lehet egyszerűen csak megölelni, hogy ne fájjon semmi?”

Jimin letette a neki címzett kaktuszt az íróasztalára. Egy nem annyira érdektelen kérdést intézett Jungkook irányába, aki szinte rögvest válaszolt is. Jimin felvette magára a kabátját, mialatt mosolygott, ahogyan a vele együtt töltött pillanatokra gondolt.

Utoljára a cipőjét vette fel, mielőtt kilépett volna az ajtón, hogy meglátogathassa azt a lányt, aki minden egyes virág formájában köszöntött rá. Aki hűvös szellőként cirógatta az arcát, és aki fagyként karolta át Jimint.

Aki Mennyországgá válva esőcseppeket sírt Park Jimin mosolygós arcára.