BTS ㅡ CSILLAGOK KÖZT ÚSZÓ BÁLNA

csillagok közt úszó bálna | 1 824 | bts/bangtan boys [namjooon/rap monster szemszögéből íródott] | pszichothriller (?); dráma; lélektan | nc-17  | írói megjegyzés: személyes, nem is akartam publikálni, de mivel muszáj kiraknom bizonyos okok miatt, így hát: tessék | tartalom: kicsit több mint 1800 szóba sűrítve röviden-tömören a drogfogyasztás szépségei; pár elmezavar és gyilkosságok

CSILLAGOK KÖZT ÚSZÓ BÁLNA

Az üveg szilánkos, méretes, illetve egyáltalán nem méretes darabokra oszlik az állandóan szétnyúló sárga-fekete-zöld-fekete-tarka falon. Szétnyúlik a zöld. Szétnyúlik a sárga. A sárga a feketébe nyúlik. Fekete, fekete és fekete, minden elfeketedik. A fal, a ház, én, az égen úszó bálna – nem, az szép. Méretes. Nagyobb, mint a szilánkok a fal mellett.

Nagyobbak, és jobbak, mint én, Kim Namjoon.

A szilánkok a fal mellett, de belém ivódnak.

Vérzem, fekete vér folyik testemből.

Vérzek…

Mellettem Taehyung és Yoongi csókolózik. Nem mintha zavarna. Mellém fekszik a dohányzó Park Jimin, másik oldalamra a csapat reménye, Jung Hoseok, aki egy másik alkoholos üveget ölelget. A nevetése lassú, szétnyúlik. Szétnyúlik a múltban, a jelenben, a jövőben, mindenhová. Seokjin rózsaszín, szinte szétesik a drog mámorától. Nem attól rózsaszín, mert ő amúgy is olyan. Nem-nem. Aztán Jungkook is sebtében előtűnik valahonnan, néhány percre közénk/közém/belém férkőzik, hosszú és rövid csókokat nyom a testem minden egyes pontjára. Nem sokkal később eltűnik, de előtte még elmondja, mennyire szétszakad a szétnyúló migrénektől. Szétnyúlik.

Mint a bálna az égen.

Jungkook szétnyúlik, menthetetlen, nem tudom megmenteni. Lassú kétségbeesésemben magamban forgatom a tőrt. Számít rám, számítanak rám. Nem tudom megtenni, de meg akarom menteni. Halhatatlanná akarom tenni őket, a világnak, nekem, mindenkinek.

Migrénes fejfájások gyötrik.

Azt mondja, le kell még adni a tökéletességhez öt/tíz/tizenöt/vagy harminc/vagy még több kilónyi bűnbe mártózott szart, magát, hogy ő legyen a leghibátlanabb. Azt mondja, hogy csak meg akar felelni.

Azt mondják, megfulladnak, megfulladnak ők is, mert a társadalom normáltalannak tekinti őket, mert ők negatív értelemben mások.

Azt mondta, veri az apja, ezért issza a bánatot sör, whiskey és vodka formájában.

A másik magányos. Azt hiszi, majd jobb lesz attól, ha belöveti magát.

Ezt hittem. Ezt hittem én is.

Ezért kúsznak bálnák az égen. Szétnyúlnak.

̶     Azt mondják – Yoongi szólal meg, a szája sarkában játékosan szomorú/szomorúan játékos mosoly húzódik. Taehyung kiröhögi, pedig nem mondott semmi vicceset. Kiröhögi, mert szerelmes. Irigylem őket, azt hiszem, egy kicsit irigylem a méltóságukat, az őrültségüket, hogy ők mások. –, a bálnáknak nagy szívük van.

̶     Igen-igen! Négyszáz kilót is nyomhat! – Taehyung őrült. Őrült a szerelemtől. Őrült, de nem tehet róla. Hiszen a szerelem egy társadalmilag elfogadott mentális zavar. Az ember nem értheti csak úgy, ha nincsen egy másik személy. Yoongi megcsókolja, Taehyung visszacsókolja. Itt merik csinálni.

̶     Négyszáz kiló az sok. Rengeteg. – Park Jimin a padlóba nyomja a cigarettacsikket. Jimin arca még mindig kissé pufók, de az utóbbi hetek, hónapok alatt rengeteget fogyott. Az arcán látszik a legtöbbet. Addig nem enged ebből a kínzásából, ameddig meg nem látszódnak az arcélei. Az utóbbi időben már nem a tészta, a rizs, a hal megy le a torkán néha-néha csokoládéval, hanem inkább gyümölcsök, és a nyelőcsövét néha a saját gyomortartalma savasítja. Az ujjai bent járnak a szájüregében, de van, mikor napokig nem kúszik le egy falat se a torkán. Látszódik mindene. A lapockája, a medencecsontja. Egyszer olvastam az anatómiakönyvében azt, hogy a clavicula S alakú. Nos, az ő kulcscsontján ez látszódik. Néha még a szívét is látom. Mint például most. Mától kezdve még van százhuszonnyolc napja, de a veséje csak annyit mond, hogy negyvenkettő. De mivel a mából már csak tizenhat perc maradt, ezért már csak százhuszonhét/negyvenegy nap van hátra.

̶     A bálnának nem fáj?

De, fáj, mondom magamban, magamnak. Látom a törött karjait. A sebes altestét. Lassan úszik, rám kacsint. Szétnyúlik, de mondjunk minden szétnyúlik most. De tudom, holnap már nem fog szétnyúlni. Tudom, mert csak a belövetett szer teszi ezt velem. Seokjin azt mondta, nem árt meg, ha egyszer kipróbálom. Ő függő, már legalább féléve, mert nem bírja máshogy elfogadni azt, hogy a barátnőjét megölte a miatta kialakult lelki rák. Én meg mondtam neki, hogy „Isten ments, hogy valaha kipróbáljam”. De most itt tartunk. Nem engedhetem a magánynak, hogy körülöleljen. Nem. Nem engedem neki.

Seokjin jön ki az erkélyre, alma lével a kezében. Kicsit komótosan. Felnéz az égre, hallgatja Yoongi és Taehyung vicces beszélgetését a bálnáról. Rólam beszélnek. Most suttognak. Rólam. Azt képzelik, őrült vagyok. Rólam beszélnek, mert egész eddig azt hitték, hogy nem fogom megtenni ezt. A drogozást. Seokjin mellém dől, és röhög.

̶     Látom jó hatással van rád. – Kinevet. Ő nem látja a bálnát. De ma minden túl jó. Minden túl szép, és túl kellemes ahhoz, hogy haragudjak rá.

̶     Miért rücskös? – kérdezi Hoseok.

Először nem értem. Mert nincs mit ezen érteni. Aztán a bálnára nézek, amit állítólag eddig csak én láttam. Értetlenül meredek rá, már nyitnám is az ajkaimat, mikor rátekintek a jelenlegi plüssállatára. Az italra. A whiskey-re. Napokkal ezelőtt azt mondta, hogy a szodzsu nem jó. Hogy kilencven százaléka víz. Még nem hallottam embert, aki ezt mondja. Tulajdonképpen Hoseok volt az első.

Rátekintek a bálnára. Fel, a csillagokra. Az erkély elég szűkös hatunknak ezen a száraz nyáron, de nekünk mégis elég. Jungkooknak is férne még hely. De ő most nincs itt. A bálna valóban rücskös. A homloka? Igen, talán a homloka, a két szeme között. Nem, nem az egész teste.

Aztán Hoseok felnyüszít. Először azt hiszem, csak tetteti, mint általában szokta, de szó sincs erről. Most ez igazi. Szörnyen igazi. Szomorúan, szörnyen igazi. Aztán kirobban belőle a baj, a probléma főforrása:

̶     Őt is verik, ugye? Őt is verik? Azért sebes a teste, ugye? – Hoseok kiakad. A vállamba fúrja a fejét, és zokog, de úgy, mint egy kisgyerek. Sóhajtok, a bálnára nézek.

̶     Nem, Hoseok. Ez egy hosszúszárnyú bálna. – Most nem a bálna, hanem a másik oldalamon almalét szürcsölgető Seokjin kacsint rám. Csak most veszem észre, hogy a szemei milyen dagadtak, és a szemfehérjéje vörös.

̶     Miért beszéltek a bálnáról?

Már megint Jimin az. Szeretnék vele rondán beszélni, mert az ujjait a szájához érinti. Tudom, hogy ez mit jelent. Azt, hogy a legszívesebben lenyelné őket. De csak szétnyílnak az ajkaim. Nem tudom, mit mondhatnék. Tudom, ha túl durva lennék, az megsértené őt. Tudom, mert már sírt emiatt. Meg amúgy is: mindig olyan, mintha a falnak beszélnék.

̶     Hiszen ő dagadt. És undorító. Szétfolyik. Hát nem fullad meg a problémáitól?

De, igen Jimin, megfulladok. Megfulladok a problémáimtól, amik nincsenek. Megfulladok, mert hordom a terhetek súly… Nem, ezek nem terhek. Semmiképpen sem.

̶     Azt hallottam, a japánok előszeretettel fogyasztják a húsát, amolyan potencianövelőként. – Seokjin megborzong.

Gondolom ebben a pillanatban újra és újra visszanyeri az emlékezetét arról az éjszakáról. Amikor életében először rossz társaságba keveredett. Amikor az a rossz társaság valami olyanra kényszerítette, ami egyáltalán nem helyes. Amikor életében először részeg volt, és kihányta az italt.

̶     Tudod, mindig eszembe jut az arca. Amikor zokogott, és kérte, hogy ne tegyem. De…

̶     …a kezed dél felé csúszott – fejezem be helyette én. Nem akarom hallani a már többször megosztott részleteket. Nem.

̶     Nem akartam – a régen rózsaszín világban élő Seokjin most mindjárt elsírja magát.

̶     Tudom.

Mielőtt még mondana valamit, Taehyung elmebeteg módjára Yoongi után rohan, aki már bent, a lakásban van. Csak most veszem észre, hogy Taehyung felsőteste pucér, Yoongi kezében van a pólója. Yoongi gonosz kacajjal fogadja őt, meg egy pimasz, játékos csókkal, ami szenvedélyesebbe megy át. A többit az egyik szobában folytatják.

Jimin hangosat sóhajt, majd feláll.

̶     Megyek. Fáradt vagyok.

̶     Méh’ mész? – Hoseok ráförmed. Rögtön. Még meg is ragadja Jimin csontos tenyerét, aki csak kierőszakolja magát a szorításból. – Mér’ megy? – kérdezi aztán ránk meredve.

̶     Mert nincs elég energiája fent maradni – mondom szomorú mosollyal.

̶     És mér’ ilyen? – érdeklődik Hoseok gyerekesen.

Csak most tűnik fel, hogy Hoseok arca már nem a vállamon van. Legurítja a nyelvén a vodkát. Nem tudom, hogy hogyan kerülhetett a whiskey helyére.

̶     Mert nem kapott sok szeretetet, mikor gyerek volt. Azóta ebben szenved, tudod, Hoseok? – így Seokjin.

Hát persze, hogy tudja. Hogyne tudná? Csak óránként felejt. Vagy kétóránként, hála az alkoholnak. Hála annak, hogy hetente verik. Vagy naponta. Vagy minden percben kap egy csapást. Most is látom, hogy Taehyung sminkjével próbálta eltüntetni a véraláfutást.

Seokjin szemei még mindig vörösek. Viszont már nem tudom eldönteni, hogy a zokogástól, vagy pedig a fűtől. Felhúzza a térdeit, megrázza a fejét az emlékektől. Megremeg. Újra és újra. Hiszen akiket ő elítélt, ugyanolyan lett ő is. A tenyereibe temeti az arcát. Aztán Hoseokra néz. Újabb fejrázás.

̶     Bemegyek. Rosszul… Hagyjuk. Jó éjt. – Semmit sincs időm mondani, mert ő minél hamarabb lelép az erkélyről.

Már csak ketten vagyunk.

Nem, hárman. A bálna valamit énekel a csillagok között. Attól félek, hamarosan megfullad, és többet nem úszik, hanem a hatalmas holttest lehullik az égboltból. Kiesik onnan. Mintha Hoseok olvasna a gondolataim között, felkacag.

Már annyira dühös vagyok,

annyira, annyira dühös.

Mindegy, Namjoon! Lélegezz! Lélegezz! Ki-be, ki-be!

De nem megy. Érzem, fulladok. Nem bírom tovább, de mennie kell. Segítenem kell neki. Nekik.

A bálna is fullad.

Nem akarok meghalni. Nem akarom, hogy meghaljon a bálnám.

Éppen ezért, kikapom a kezéből a vodkát, majd a mellette lévő whiskey-t is elrablom. Hoseok dühtől elvörösödő fejjel bámul rám, nekem pedig eszembe se jut az, hogy problémából problémát csinálok. Csak hagyom, hogy a pillanat szétnyúljon. A tetteim. Hogy a vodkát a whiskey kövesse a földre. Egyszerűen csak lehajítom őket. Hallani a szilánkokat.

Ugyanúgy hallani, ahogyan Seokjin dobta neki a falnak.

Aztán Hoseok feláll, letörli magáról a sok mocskot, amiben ült. Az arcát, a sminket, a pofijának azt a részét, amelyikkel a vállamra dőlt. Dülöngélve lép ki ő is. És mérhetetlenül dühösen.

̶     Segítsek? – nézek utána riadtan.

̶     Neh – hallom a nyöszörgése után a „seggfej” szót. Rám érti. Senki másra, csak én. Aztán végleg távozik.

A bálnára nézek. Látom, egyre jobban nyúlik, nyúlik szét. Az idő is nyúlik. A percekből órák lesznek. Az órákból napok, majd abból hetek, hónapok, évek. Minden nyúlik. Még én is növök ez idő alatt fél centit.

Az erkélyen fekszem. De van ebben az éjszakában valami más.

Mert most már csak én vagyok kint. Meg a bálna.

Illetve nem. Csak én maradtam.  A bálna sosem létezett. És még tervezem, hogy maradok. Hiába folyik fekete vér az ereimben, hiába vagyok a legtökéletlenebb. Hiába nem tudtam senkit sem megmenteni. Hiába van bennem még több szilánk.

Nem sokkal később kiderült a folyamatos migrénekről, hogy rákok másztak az agyában. Futottak. Kúsztak. Táncot jártak, végül megölték.

Azt mondta nekem az orvos, kereken negyvenkét nappal az után az éjszaka után, hogy leállt a veséje. Összeesett. Nem tudták már megmenteni. Már huszonöt kiló volt.

Azt olvastam, két fiú öngyilkos lett. Az újságban. Még régebben írták meg, mert a történetük nem mindennapi, utoljára Shakespeare írta meg, a Rómeó és Júliában.

Az anyja hívott fel, zokogva. Hogy az apja szétverte a fia koponyáját. Elképzeltem, hogy az idegrendszeréből kifolyt az a rengeteg emléke, legfőképpen a legutolsó közös pillanatunk. Elképzeltem azt, hogy már késő, már túl késő bocsánatot kérni.

Ő meg megint magányos volt. Egyedül volt. Hívott, de nem tudtam felvenni. Hívott, de nem akartam felvenni. Hívott, ott voltam a telefon mellett, de nem vettem fel. Még aznap bemutatták az autót, hogy szétroncsolódott az eleje. Senki sem említette meg az utcán haldokló, belövetett fiút, aki miatt állítólag a baleset történt.

Senki sem tudja, hogy valójában ki volt. Mert nem miattuk, nem a sofőr miatt. Nem az apa miatt. Nem a társadalom miatt. Nem a kilók miatt. Nem a rákok miatt. A gyilkos még él, és virul.

A gyilkos vére fekete,

szilánkok bújtak a bőrébe,

aznap bálnát hallucinált,

tökéletlen.

A gyilkos nem tudta őket megmenteni.