GOBLIN ㅡ VIGYEN EL QUEBEC-BE!

vigyen el quebec-be! | 854 | pg-13 | romantikus; fantasy | melyben Dokkaebi azt állítja, hogy beszélgetés alatt az ember lehet szerelmes, viszont Ji Euntaek nem vágyik másra, csak Quebec-re | írói megjegyzés: az első olyan fanfictionom/novellám/one-shotom, amiben nem egy idol szerepel, hanem amit egy koreai sorozatról mintáztam. a dorama címe Goblin, és nem, nem tudtam nem írni a már kijött két részhez valamit, ugyanis nem bírom kivárni a következő részt (messze van még ahhoz a péntek) | történeti előzmények: a novella/one-shot kizárólag a 2. epizód után játszódik, ez csak egy továbbgondolás, a sorozat nem így fog folytatódni, természetesen! a sorozat magyar feliratát köszönöm szépen vajandinak! | ajánlott zene

VIGYEN EL QUEBEC-BE!

Azt hiszem, túl sok mindent kívánok abban a pillanatban, mikor meggyújtom a gyufaszálat. Ez azért tűnik fel, mert a tűz már majdnem befalja a mutató- és hüvelykujjamat, majd hosszabb – valójában csak negyed másodpercnyi – idő után veszem a bátorságot, és elfújom, szinte egy levegővétellel. Talán kettő is, vagy három is van.

Félve meredek a gyufás dobozra. Talán azért, mert megígértem neki, hogy nem fogom hívni, de most mégis itt van, és tudom – ó szent ég, de még mennyire! –, hogy a Dokkaebi ott áll, valahol az ágyam előtt, talán – de csak talán – megint abban a világos színű ruha szettben, steaket majszolgatván. Azonban most nem steak, hanem valami másféle amerikai étel lehet – ezt onnan tudom, mert már napok óta nem ettem rendesen (az éhség nagy úr!), illetve egyáltalán nem fűszeres szagot áraszt magából.

Aztán leszorítom a szemeimet, félve a reakciójától. De a legnagyobb meglepetésemre semmit sem szól, sőt, mintha alig mozdulna meg mögülem. Éppen ezért – de csak ezért –, én szólalok meg:

–  Tudom, hogy megígértem magának, hogy nem fogom idehívni, és tisztában vagyok azzal is, hogy nem én vagyok a Dokkaebi felesége, mert nem látom azt a bizonyos dolgot… de úgy gondolom, vállalnia kell a felelősséget, hogyha nem engedett máshol aludni, csak itthon. És csak úgy mondom, hogy gyűlölöm az otthont, mert nekem nincs ilyenem. – Próbálom nem elsírni magamat előtte. – És szeretném, ha tudná, hogyha most elmegy, visszahívom. Ha ezerszer megy el, én ezeregyszer is visszahívom.

Csak most nézek hátra, egyenesen a Dokkaebi szemeibe, a majdnem pislogókat eltakaró, barátságos, és régen még vígkedélyű arcra. Azt hiszem, egy halovány mosoly játszadozik az ajkain, legalábbis, pont így látom a sötétben. Még akkor is, mikor széttekint a szűk szobámon.

–  Te tényleg szegény lehetsz. – Fintorogva nézek rá, de ő egyetlenegy pillantásra sem méltat. – Ne nézz így rám, inkább menj arrébb. – Azt teszem, amit mond. – Nézd, mit hoztam neked.

És elővesz a fekete kabátja belső zsebéből egy nagy hamburgert. Ő hot-dogot evett, mert most már a szája szélét törölgeti egy szalvétával. A párnámra helyezi a gyorsételt, én pedig korgó gyomorral az ételre sandítok. Ez nem ér! De a fejemet csóválom.

– Nem eszem meg!

– Örülnék neki, ha most az egyszer nem makacskodnál.

– Hogyha megeszem, el fog menni. Ismerem magát már annyira.

– Akkor mit akarsz, Ji Euntak?

– Beszélgetni.

–  Az emberek képesek egy beszélgetés miatt a másikba szerelmesek lenni. – Arrébb tolom a hamburgert, az ételtől ódzkodva. – Még mindig úgy hiszed, te vagy a Dokkaebi felesége?

Itt egyből felülök, annyira váratlan, hogy fel se mérem a helyzetet, mert a következő pillanatban az ő arca csak pár milliméterre lehet az enyémtől. Mind a ketten meglepődünk, és hiába is élvezem a romantikusnak mondható töredéket, mert a több mint kilencszáz éves Dokkaebi elhúzza a fejét. Szerintem azért, mert ő nem hisz abban, hogy én, Ji Euntak, a Dokkaebi hírhedt, vagy annyira mégsem hírhedt felesége vagyok.

– Kizárt dolog, hogy szerelembe essek magába, csak egy beszélgetés alatt – mondom neki határozottan, egyáltalán nem megszeppenve és merően a szemeibe nézve. Talán túlságosan is merően, mert ő elég komoly ábrázattal tekint vissza rám. – Ha nem beszélgetünk, vigyen el legalább Quebec-be! – említem meg a kanadai várost. Már szólásra nyitná a száját, de nem hagyom annyiban: – És nehogy azzal jöjjön, hogy nem vagyok értékes magának, mert itt van ez a hamburger az orrom előtt, és itt van maga is, és arról papol nekem, hogy az emberek egy beszélgetés miatt is szerelembe tudnak esni. Akkor hogy is van ez?

Dokkaebi felvonja a szemöldökét, és megint eltünteti a hamburgert a fekete kabátjában. A korgó gyomrom ellenére, a hamburger az a dolog, amit most képtelen lennék megenni, ha attól félek, hogy nagynéném jelenlegi pillanatban felkel, és a szobámba toppan, vagy pedig a már többször látott Kaszás bukkan fel Dokkaebi helyett. Ezért van szükségem most Dokkaebire. Legalábbis, azt hiszem, hogy csak emiatt van szükségem rá.

Aztán egyszer csak felemelkedik az ezernyi valót átélt Dokkaebi (a feje búbja már-már súrolja a plafont), és a kabátzsebekbe temeti a kezét. Mielőtt még belefeledkeznék a sármos arc kielemzésébe, mind ketten meghalljuk a nagynéném lépéseinek hangját. Én ijedten nézek rá, már-már gyilkos szemekkel, hogy mégis itt lenne az ideje indulnia, de ahelyett, hogy eltűnne, inkább a szobaajtó felé veszi az irányt.

Azon nyomban felpattanok az ágyamról, pizsamásan, és megragadom azt a karját, amelyikkel az ajtót szerette volna kinyitni. A nevelőanyám lépései egyre közelibbnek tűnnek.

–  Maga teljesen megvan zakkanva? – torkollom le, és nem kapok mást válaszul, csak egy félszeg mosolyt, és egy ajtónyitást.

Leszorítom a szemeimet, megint. Tudom, hogy a Dokkaebi eltűnt, és azzal is tisztában vagyok, hogy a nagynéném kinyitotta az ajtót. Ennyit arról, hogy békés és kellemes éjszakám lehetne – gondolom magamban.

De a legnagyobb meglepetésemre a nagynéném nem szól semmit. És tulajdonképpen van egy olyan másik legnagyobb meglepetés, hogy valaki közelebb húz magához – és biztos vagyok benne, hogy ez nem nagynéném ölelése, mert akkor előbb fojtana meg vele, mint kedveskedne.

Mire kinyitom a pilláimat, csak a Dokkaebi mosolygós, végre-valahára boldog arcát látom magam előtt, és először fel sem fogom, hogy miért mosolyog ennyire.

Majd feltűnik az a bizonyos hotel, és a zöld pázsit, amit legelőször láttam itt, vele, és nem sokkal később már azt a kanadai, Quebec illatot érzem, amire már annyira vágytam.